A puccsot követően a nemesség visszanyerte a III. Gusztáv alatt elvesztett hatalmát. A birodalmi gyűlés nemcsak helyeselte a történteket, hanem Gusztáv Adolfot és összes örököseit mindörökre trónvesztettnek nyilvánította, és a királyságot ismét Károly hercegre ruházta.

XIII. Károly tanult unokaöccse hibájából. Első intézkedése a testőrség jogainak, és megkülönböztető címének visszaállítása volt, majd örököséről biztosította az országot. Mivel Károlynak nem volt sem fia, sem pedig uralkodásra alkalmas rokona, ezért svéd trónörökösnek a 42 éves dán herceget, Karl Augustot nevezte ki, aki ellen Napóleonnak sem volt kifogása. A császár udvarias közömbösséggel kezelte a véleménye szerint orosz érdekszférába tartozó Finnországot és Svédországot. - Sándor cár nemes uralkodó! Bízzatok benne! - üzente Károlynak.

A gethes Augustot nagyon felzaklathatta a jó hír, mert egy békés katonai parádé alatt lefordult a lováról, és kilehelte a lelkét. Akkoriban még nem ismerték a stressz egészségtelen hatását, ezért rögtön megindult a sugdolózás, hogy így megmérgezték, meg úgy megmérgezték. A gyanú fokozatosan Axel von Fersen grófra, XIII. Károly IV. Gusztávtól örökölt főudvarmesterére terelődött.

- Kétszázkilencven évvel ezelőtt, egy hűvös júniusi reggel erről a helyről indult el Axel von Fersen utolsó útjára. Az elkövetkező félórában végigjárjuk azt az utat, mely az idős főudvarmesternek az életébe, önöknek pedig - a stockholmi idegenvezető zsebéből jegytömböt vett elő - mindössze 50 koronába kerül.

- A Slussen felől érkező temetési menetet díszruhás lovas katonák vezetik. Mögöttük halottaskocsin a felravatalozott Karl August, a menetet a feketébe öltözött, komor főudvarmester, az ilyenfajta szertartások ceremóniamestere, Axel von Fersen gróf hintója zárja. A temetésre kigyűlt nép sorai között futótűzként terjed a hír: - Fersen gróf megmérgezte a trónörököst! - A csőcselék rájön, hogy büntetlenül garázdálkodhat. A kora reggeli óráktól folyamatosan osztogatott ingyen pálinka megteszi a hatását. - Gyilkos! - üvöltik. Betörik a hintó ablakait, a védtelen grófot kiráncigálják a hintójából, és agyonverik. A vérszemre kapott tömeg új áldozat után néz, forradalom szele lebben. A katonák végre parancsot kapnak a rend helyreállítására. A tett színhelye kiürül, a felismerhetetlenségig meggyalázott tetemet napok múlva nagy pompával temetik...

Axel von Fersennek, a nagy idők tanújának eltávolításával nem oldódott meg a trónörökös kérdése. Kit lehetett azokban a zavaros időkben erre a kényes és felelősséggel járó feladatra felkérni? Egy másik dán herceget! A felkérőknek már csak arról kellett megbizonyosodniuk, hogy választásuk megfelel-e Napóleonnak, Európa leghatalmasabb uralkodójának. Írtak neki egy levelet, és egy nem túl briliáns képességű, de megbízható katonatisztnek, a huszonkilenc éves Carl Otto Mörner hadnagynak a kezébe nyomták, fusson el vele Párizsba.

Mörner nem volt lángelme, de arra magától is rájött, hogy ha nem akar hadnagyként nyugdíjba menni, akkor valami magas állású pártfogót kell szereznie. Például egy királyt! Párizsban a hétpecsétes levelet átadta a svéd érdekeket képviselő miniszteri tanácsosnak, aztán sarkon fordult, és elindult, hogy saját szakállára keressen trónörököst. A jobb szalonokba nem volt bejárása, ezért a kocsmákban kérdezgette a pohártársakat arról, hogy ki Napóleon kedvence a császári udvarban? Szegény piások, akkor is el voltak maradva egy pár brosúrával, ezért rövid töprengés után a kegyvesztett, 47 éves Bernadotte tábornagyra tippeltek, aki fényes pályafutását nagyrészt csinos feleségének, Eugénie Desirée Clary-nek, a császár egykori menyasszonyának köszönhette.

A rettenetes szegénységben élő Bonaparte Napóleon Marseilleben jegyezte el a gazdag selyemkereskedő lányát, Desirée-t - vagy, ahogy ő szólította - Eugenie-t. Házasságra nem került sor, mert Robespierre-t elérte a végzete, és Napóleont felrendelték Párizsba. A Barras befolyása alatt álló direktorátus a nemzetőrség élére állította Napóleont, aki cserébe elvette feleségül Barras levetett szeretőjét, Josephine-t. Napóleon hatalomra jutása után nem feledkezett meg elhagyott menyasszonyáról. A hoppon maradt Desirée-t összeboronálta egyszerű származású tábornokával, Jean Baptiste Bernadotte-tal.

1805-ben Jean Baptiste Bernadotte éppen jókor érkezett meg csapataival az austerlitzi csatába, hogy eldöntse az ütközet sorsát. Napóleon örömében a Nápoly melletti Ponte-Corvo hercegséget adományozta vitéz tábornagyának, aki ezután sikert sikerre halmozott. A jénai csatában megadásra bírta a Blücher vezette porosz sereg maradékát, majd a wagrami csatában a szász hadtestet vezette, s azt napiparancsában az egekig magasztalta. Ez már nem tetszett a főnöknek. Napóleon habozás nélkül a kispadra ültette az egyre nagyobb önállóságot mutató Bernadotte-ot.

Vajon mi járhatott Jean Baptiste Bernadotte - a rövidség kedvéért Bernadotte - fejében, amikor egy kis hadnagy - valószínűleg tört franciasággal - felajánlotta neki a világ szélén fekvő, elmaradt ország koronáját? Felkereste Napóleont, és megemlítette a furcsa ajánlatot. Napóleon szóval sem említette, hogy már megválaszolta a svéd kormány levelét, kezét pillanatig sem véve ki a kabátjából, szórakozottan bólogatott. Bernadotte-nak megtetszett az ötlet...

Az Axel von Fersen meglincselését követő közhangulat lehetetlenné tette a zavartalan tanácskozást Stockholmban, ezért a svéd kormány leköltözött Örebro városába. Örebróba érkezett Mörner és Bernadotte írásbeli meghatalmazását lépten-nyomon lobogtató Jean Antoine Fournier, a Göteborgban letelepedett minden hájjal megkent francia nagykereskedő. Járták a kocsmákat, terjesztették a hírt: - A nagy Napóleon kedvencét, Jean Baptiste Bernadottet jelölte Svédország trónjára! - Fournier nem fukarkodott a rábízott pénzzel: etette, itatta Örebro kocsmáiban a rendek képviselőit. A parasztoknak békét, a polgárságnak támogatót, a nemességnek csorbítatlan jogokat ígért Bernadotte nevében. Bernadotte ellen szólt az, hogy nem beszélt svédül, és katolikus volt, ami Svédországban akkoriban halálos bűn volt. Az országgyűlés 11:1 arányban a dán herceget választotta trónörökösnek, és a döntését a kormány elé terjesztette. Már csak a külügyminiszter aláírása hiányzott a dokumentumról.

Lars von Engeström, svéd külügyminiszter nem akarta elsietni a dolgot. Magához rendelte Bernadotte kortesét. Fournier sok mindent eladott már a szűkszavú, gyanakvó északiaknak. Bernadotte sem száradt a nyakán. Megdolgozta a külügyminisztert. Hogy Bernadotte ilyen vitéz katona, meg olyan jó vezető, Napóleon jobb keze úgy békeidőben, mint háborúban. Ami pedig a vallását illeti, szívében mindig lutheránus volt. Most éppen a svéd nyelvet tanulja. Ha pedig trónörökössé választják, akkor nem csak a szívét, hanem a vagyonát is magával hozza Svédországba.

Az "érvek súlya alatt" aztán az országgyűlés Jean Baptiste Bernadotte-ot, Pontecorvo hercegét választotta Svédország trónörökösének. Sokat nyomott a latban Bernadotte és Sándor cár közismert barátsága. Évekre rá, 1814-ben, amikor a franciák utolsó csatájukat vívták a császár zászlaja alatt, Sándor cár Napóleon lemondása esetén Bernadotte-ot javasolta a francia trónra. Metternich emlékezetében elevenen élt a császári csapatok dúlása, és kapásból elvetette a jelöltet. 1814 március 31-ikén a szövetségesek bevonultak Párizsba, és Talleyrand-t bízták meg ideiglenes kormány alakítására.

Bernadotte-ot ujjongó, lelkes tömeg várta Helsingborg kikötőjében. Stockholmba érkezve meleg fürdőt rendelt. A tisztálkodás akkoriban ismeretlen fogalom volt, a vízzel való érintkezést egyenesen veszélyesnek tartották. Az alattvalókat idejében értesítették a trónörökös excentrikus szokásáról, és a Műszaki Intézet igazgatója tervezte generátorból szörcsögő csöveken keresztül melegvíz lövellt a trónörökös lakosztályában felállított kádba. A meghökkent Bernadotte merényletet sejtett a dolog mögött, inkább az út porával tért nyugovóra, minthogy beleüljön a "machine infernale"-ba.

Az elkövetkező napok az örökbefogadás ünnepségeivel teltek el. XIII. Károly adoptálta az akkor már majdnem ötvenéves Bernadotte-ot, aki felvette a Károly János nevet. Az ünnepélyes aktusról két, óriási méretű olajfestmény tanúskodik. Az egyik a stockholmi palota, a másik a nyári rezidencia, a Rosersberg palota tanácsterme falán lóg. Az okiraton tisztán kivehető az adoptált neve.